Haagen Imre
A költő
Szélviharmónia
„A költészet nagyon szubjektív és intim önkifejezési mód.
Szó szerint a saját szívdobogásod. A ritmusod. A lelked
zenéje. Szuperkoncentrálva. Egy sűrű darab önmagadból.” Val Kilmer
Azt hiszem, a versek valójában nem is bennem születnek, hanem valami olyasmi történhet, hogy valahogy átengedem őket magamon. Valahol a lelkem mélyén megállnak egy kis „mérhetetlen” időre, megpihennek, magukba szívnak ezt-azt belőlem, mindenféle szilánkokat, kisebb-nagyobb sebeket meg lerakódásokat, s így leszek benne a sorokban én magam is egy kicsit. Na persze olyan is van, hogy nem is kicsit. Ezek a sorok, rímek és hangulatok a mélyembe engednek bepillantást. Olykor azt gondolom, talán túlságosan is, de ez végülis nem baj, Hiszen semmi sem véletlen. Sem az amikor megírom, sem pedig az, amikor olvasod.
Eddig megjelent köteteim, a Szélviharmónia, a Felhőgramofon és az Öröklételem, mind én vagyok. Az élet értelmének keresése, az út történetei, az elengedés, az összeomlás, a ragaszkodás, a hol megtalált, hol elveszett szerelem, és a Főnixmadárként hamvaiból mindig feltámadó remény kötetei rólam szólnak. És mégis mindannyiunkról. Azt mondják, a költészetem egyszerre az éltető és a túlélhetetlen életszakaszok hullámvasútja és keserves esszenciája, és egyben a „van élet a halál után” életérzés költészete.
Felhőgramofon
A második, Felhőgramofon című kötetem az elengedés, az összeomlás, a ragaszkodás, az elveszett szerelem és a fel fellobbanó remény kötete. Egy túlélhetetlen életszakasz esszenciája, a „van élet a halál után” érzés költészete.
A Fénykép a jövőből című dalom egyik versszaka pedig tulajdonképpen maga a Felhőgramofon kötet, négy sorba sűrítve.
„Szívemben minden egyes dal egy végtelen erdő.
A sebeket kiírom magamból, ez túl csak így élhető.
A dalban összeérnek a föld és az ég.
Az örökzöld és a végtelen kék.”
Haagen Imre – Fénykép a jövőből
• dalszövegíró •
Az, hogy a saját dalaim szövegét én írom, számomra egyértelmű. Amikor azonban másoknak írok dalszöveget, akkor az egy másfajta tudatállapot. Olyankor én voltaképpen Ő vagyok. Például Mujahid Zoli, Fehér Adrienn, Jónás Andi, vagy Pomázi Zoltán és a Bojtorján. De voltam már Bebe, az Intermezzo meg a Finucci Bros és Kökény Attila is. Vagy éppen az Alma zenekar. És a sornak még nincs vége… Hiszen, ha olyan dalt sodor elém az élet, ami felébreszti bennem az alkotás madarát, akkor nem tudok ellenállni a kísértésnek.
„Szívemben minden egyes dal egy végtelen erdő.
A sebeket kiírom magamból, ez túl csak így élhető.
A dalban összeérnek a föld és az ég.
Az örökzöld és a végtelen kék.”
Haagen Imre – Fénykép a jövőből
rólam mondták
Üde rímelés, dallamos, néhol egyenesen dalszerű prozódia - és hit abban, hogy a világ lehet szép, értelmes és bonyolultságában is áttekinthető, ahol helyük van az emelkedett és éteri gondolatoknak ugyanúgy, mint a hétköznapok egyszerűségének.
Haagen Imre költészete azonban megtanít minket arra, hogy a zenét akkor is belehalljuk a versbe, ha nem szereztek hozzá. A szöveg zeneisége ebben a költészetben elemi robajjal szólal meg, már-már önálló műfajt teremtve, akár van hozzá muzsika, akár nincs. Ez a versírás e sajátosságával – modernsége ellenére – az ősi eredethez repít vissza minket, amikor még egybeértek a művészeti modorok. És persze a dallam mellett kiszól e versekből a költő maga is.
Az ő jellegzetes hangján beszél hozzánk ez a könyv, méltón a szerző sokrétű, végtelen tehetségéhez és szinte beláthatatlan sokoldalúságához. Költészete is, mint az élet, szabad és kötött, szárnyaló és alázatos, mai és ősrégi egyaránt.
Íme, egy új kötet, amely máris klasszikus. ”
2020-ban a Covid idején hozott össze minket az Élet, pontosabban a közösségi tér, ahol meghallgattam egy Haagen Imre verset, amit saját maga adott elő, és gondoltam írok már neki, hogy volna-e kedve az én versemet is felolvasni.
Mondanom sem kell, hogy a hangjában tényleg ott volt az, amit ilyenkor bele lehet adni, plusz az a nemes egyszerűség, átélés, amihez hűen ragaszkodom. Továbbá kedvelem benne a Haagen Imis lazaságot és tök jó, hogy ő is szokott Költeni persze nem a Tojásra vagy a Pénzre értem, hanem a Verseire.
Egy döbbenetesen tartalmas és sokatmondó vers, tele finom szójátékkal és humorral – mindezt úgy, hogy könnyedén és felszabadultan lüktet, pulzál együtt a dallammal.
Azt hiszem, ez a lényeg: ezt nem lehet úgy csinálni, hogy beleszakad az ember és vadul nekiesik teljes gőzerővel – erre születni kell, ezt az ajándékot felülről kell kapni. Azóta ez többször is megesett – ugyanolyan könnyedén és varázslatosan törtek elő a gondolatok és szavak belőle, mint máskor is. Kevesen vannak ilyenek – nagyon nagy megtiszteltetés és öröm számomra, hogy Imrével együtt alkothatok!“
